Nissan Pathfinder 3.0 dCi V6 teszt - Murano+2, borostával

Nyomtatás

A Nissan szép kis nimbuszt alakított ki magának a terepjárók kategóriájában, így már alig vártuk, hogy kipróbálhassuk, mire képes a márka ezen a téren, ha apait-anyait belead. A lehetőségre szerencsére nem kellett sokat várni, szerkesztőségünknél ugyanis nemrégiben tiszteletét tette a Pathfinder V6-os, Infiniti-génekkel felruházott verziója.

Az SUV-k, terepjárók és társaik világa az autóipar talán legérdekesebb szegmense. Ugyanis itt a széles variációs lehetőségeknek köszönhetően annyi igénynek meg lehet (és meg is kell) felelni, hogy végül a gyárkapukon kigördülő modelleket sokszor értetlen tekintettel figyelhetjük. Erre jó példa a Pathfinder csúcsverziója is: személyében hamisítatlan, baltával faragott terepjárós külső és kemény, strapabíró belső egyesül a luxusosztály kényelmi funkcióival és motorizáltságával.

Ha összebújunk a prospektusokkal, hamar kideríthetjük, hogy a Pathfinder 4,8 méteres hossza tökéletesen rímel a Nissan amerikaias luxus-szabadidőmodelljének méreteire. A Murano lágyan hangsúlyos vonalai belül az anyaméh kényelmével egyesülnek, viszont éppen a márka csúcsgázolajosa hiányzik belőle, amit a terepen (is) viszonylag magas hatékonysággal bevethető Pathfinder megkapott. De utóbbinak belterében mégsem fogad töméntelen Kánaán. Akkor most a dolgok hányadán is állnak?

Nézzünk inkább be tesztautónk lemezei alá – és garantálom, hogy idővel értően bólintunk. Sőt, az egyik legértékesebb különbség felfedezéséhez még csak be sem kell ülnünk: elég csak kinyitni a méretes, ám mégsem túl nehéz csomagtérajtót. A Pathfinderben itt lényegesen nagyobb tér fogad, a viszonylag magas padló miatt pedig nem is kell átemelnünk a csomagokat a küszöbön. A bővítés sokrétűsége pedig zavarba ejtő, különösen, hogy szépfiú társával ellentétben harmadik üléssorral is rendelkezik az autó: bár itt 180 centiméter felett már nagyon körülményes a boldogulás, sokaknak ezzel már terepjárás nélkül is értelmet nyer a modell.

A kényelmetlen (nagyon kurta háttámla), alacsonyra helyezett második üléssor is gondoskodik arról, hogy a leendő tulajdonos mindenképpen elöl foglaljon helyet. A váltás megéri, ugyanis itt tényleg a luxusosztály kényelmét élvezhetjük. Ha eltekintünk a kemény, kellemetlen műanyagoktól és a középkonzol alsó részének régimódi, Suzuki Vitarát idéző kapcsolóitól, akkor minden a helyén van. A hatalmas ülések még zavarba ejtően sokrétű állíthatóság nélkül is nagyon kényelmesek, az Infinitikből származó, egyszerre érintőképernyős és gombokkal/tekerővel is vezérlehető központi rendszer ritkaság ebben a kategóriájában, a Bose hifiből pedig még a jó nevű gyártó többi autós rendszerét is meghazudtolóan szép, telt dallamok szállnak fülünkbe – kár, hogy az előbb felsorolt extrapáros plusz egymillió forintot kóstál. A vezetési pozíció olyan jól eltalált, hogy a volán hosszirányú állíthatóságát sem hiányoljuk (bár a középső kartámasz jöhetne előrébb), és a kilométereket valóban észrevétlenül hagyjuk hátunk mögött.

Na persze ebben több dolognak is szerepe van. Ezek egyike a remek hangszigetelés, melynek köszönhetően még a nem igazán légellenállás-barát dobozforma és a magas gördülési ellenállású méretes abroncsok ellenére is csak 67,4 dB zajt „küld” a vezető fülébe a 130 km/h-s autópálya-tempó – közel 2 decibellel kevesebbet, mint a nagy konkurens Land Cruiser. Ez pedig már egészen egyértelműen hallható differencia.

Ami ebben oroszlánrészt vállal, az nem más, mint az Infinititől származó V6-os hajtáslánc. Amit a Murano nem kaphatott meg, hogy ne merészkedhessen az FX vadászterületére, az a más vizeken evező Pathfindernek kijárt. És milyen jól járt vele a méretes doboz: ami csak közepesen teljesített a luxusosztályba törekvő M30d-ben, az kiváló társ a faragatlanabb terepjáróban.

Bár valószínűleg a kipufogórendszer eltérő kialakításából adódóan eltűnt 7 lóerő az eredetileg 238 tagot számláló ménesből, ezt senki sem fogja észrevenni. Azt viszont igen, hogy a Pathfinder jobban elbánik a dízelmotor vibrációival: alapjáraton a tesztelt M30d-hez képest finomabb, sőt, jóformán kifogástalan járáskultúrát tapasztaltunk, miközben az erőforrás csendessége is a felső-középkategóriás szedán színvonalán jár.

Ehhez kiforgatáskor kellemes V6-os dorombolás is társul szegődik, a 231 lóerő pedig meglepő vehemenciával bírja gyorsulásra az üresen több mint 2,2 tonnás behemótot. Ezt bizonyítja a műszerünk által rögzített 8,5 szekundumos 0-100-as sprint is, amely 4 tizedmásodpercet ver a gyári adatra és remekül sugallja, hogy a hathengeres Pathfinderhez némi egészséges túlmotorizáltság jár – a futóművet ugyanis nyilván nem száguldásra hangolták a mérnökök. Ennek következtében aztán a nagy úthibákat kiválóan szűri meg a Nissan, de a magas és nehéz autókra jellemzően a kisebb útegyenetlenségek már eljutnak az utazókhoz – ez ellen ebben az árkategóriában (vagyis ebből a fejlesztési és gyártási költségkeretből) vajmi keveset lehet tenni.

(Lapozzanak, és a következő oldalon megtudják azt is, hogy miért lesz ritka vendég tesztautónk az utakon.)



Szóljon hozzá!

A hozzászólások nem tükrözik az Autó Pult véleményét, értük az oldal nem vállal felelősséget.
Regisztráljon Ön is! A regisztrált felhasználók hozzászólása azonnal megjelenik.

Share/Save/Bookmark