Az alábbi cikkünk még egy korábbi holnapstruktúrából származik, így előfordulhatnak szerkesztési hiányosságok. Megértésüket köszönjük.

Hat-hét évvel ezelőtt történt, mégis emlékszem minden pillanatra. Egy kora este hazafelé tartottam, mikor egyszer csak látom, hogy előttem szirénázó autók zárják le az utat. Lelassítottam, és szépen beálltam a már ott várakozó kocsisor mögé. Leállítván a motort kiszálltam az autóból, mikor is rotorok zúgására lettem figyelmes. A mentőhelikopter hangja volt ez, mely leereszkedett az út mellett lévő tisztásra.

A mai napig nem tudom mi motivált, de rám nem jellemző módon a sor elejére sétáltam. Amit pedig ott láttam valószínűleg sok más emberrel együtt az én sorsomat is megpecsételte. Az út mellett egy a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, fejtetőn álló autó hevert. Az emberek csak sürögtek-forogtak, igyekeztek szétbontani az autót, feltehetően, hogy kiszabadítsanak valakit, bár az autó állapotából ítélhetően nem sok esély volt rá, hogy még életben van a sofőr. Ezt én is sejtettem, és az az ember is, akire a figyelmem ezután összpontosítottam. Az út melletti fűsávon ült összegörnyedve, miközben arcát a tenyerébe temette. Valami olyan hangot adott ki magából, ami félúton lehetett a sikítás és a nyögdécselés között, életem leginkább szívszorító jelenete volt, ahogy néztem ezt az embert. A sokméteres távolság ellenére is szinte a levegőben tapintható volt az a mérhetetlen fájdalom és elkeseredettség, amit ő érzett. Úgy láttam a szorgoskodó emberek ügyet sem vetettek rá, és nekem sem volt bátorságom odamenni, mégsem felejtem el ezt a pillanatot soha.

Tehetetlenség. Ez az a szó, aminek még a kiejtésétől is a hideg futkos a hátamon. Ennél az érzésnél talán nincs is rosszabb. A leírt percben mégis ez volt az, ami összekötött engem, és az út szélén térdelő embert. De mit tehetnék, hiszen az életmentéshez mit sem értek? Úgy döntöttem, hogy inkább elindulok vissza az autóhoz. De abban a percben, ahogy megfordultam, valahogy elkezdtem máshogy látni a helyszínt. Az út erősen a padka felé dőlt. A padkán ott álltak a jól ismert fényvisszaverő oszlopok. Az oszlopokat egy sekély árok követte a sorban, mely mellett fák lomboztak. Látják maguk előtt? Ez a terep olyan volt a hibát elkövető autósnak, mint egy hegyes kardokkal és dárdákkal megtömött csapda, amit az ellenség elejtésére tervez az ember. Logikusan átgondolva: annak az oszlopnak ki kellet volna dőlnie, hogy ne dobja meg az autót. Feltétlenül szükséges, hogy ilyen közel legyen az árok? És miért telepítenek egy kátyúkkal teli kanyar külső ívére fákat? Ha ezek nem így lettek volna, talán az az út mellett gubbasztó ember éppen vacsorát főzne annak, aki az autóban ragadt. Legnagyobb gondjuk pedig legfeljebb az lenne, hogy néhány százezer, vagy millió forint ott maradt abban a kanyarban, de ez csekély áldozat egy emberéletért.

Ma már tudom, hogy modern közúti közlekedési üzemben ilyesmi nem történhetne meg. A törekvés az, hogy úgynevezett megbocsátó utakat építsünk (forgiving highways). Ezek lényege, hogy hiba, vagy közlekedési kihágásból eredő baleset esetén biztosító berendezések telepítésével, ezeknek az út infrastruktúrájába való integrálásával növeljék a túlélés esélyét, vagyis, hogy a járművezető hibái miatt bekövetkező balesetek súlyosságát az útpálya és annak úttartozékai megpróbálják enyhíteni. Kiváló példa erre a szilárd akadályok bevédése ütközési kísérlettel rendelkező biztonsági korláttal, vagy energiaelnyelő berendezések telepítése konzolszerkezetek, illetve hídpillérek védelmére. Ezen berendezések hatékonysága olyan magas, hogy még a 130 km/h-val ütköző utasok sem vesztik életüket. 

A mozgási energia elnyelésére vonatkozó fejlesztések előrehaladottságát a helyszínelésnél, mentésnél használt ütközésbiztonsági dobozok is mutatják. Visszatérő probléma volt, hogy az autópályán felvonuló szakemberek életét is veszélyeztette az autósok figyelmetlensége. A baleset észlelése után nem reagáltak időben, vagy nem sikerült besorolniuk, ennek folyományaként pedig belehajtottak a mentést végző járművekbe. Napjainkban a helyszínre egy biztosító autó is érkezik, mely egy ütközésbiztonsági dobozzal  (TMA) van felszerelve. Ennek energiaelnyelő képessége olyan magas, hogy Magyarországon még senki sem vesztette életét, aki ebbe hajtott bele. A szakemberek, már olyan sok ilyen balesetnek voltak szemtanúi, hogy maguk sem lépnek a helyszínre, amíg ez az autó meg nem érkezik.

Ezt kiegészítve a valósidős tájékoztatási rendszerek telepítésével a torlódások, ráfutásos balesetek is elkerülhetők. Olvasatunkban ez annyit jelenthet, hogy az időjárás, útviszonyok változásával, balesetek, dugók keletkezésével egy időben, illetve lehető legkorábban értesíthessük a vezetőket az új körülményekről. Ez történhet a már megszokott, változó képű táblák-, de az autóba beépített GPS-multimédiás készülékek segítségével is. A követési távolság betartatását a modern járművekbe szerelt radarrendszeren kívül az útburkolatra festett jelek segítik.

Persze a járműfejlesztők is nagyban hozzájárulnak biztonságos „földet éréshez”. Már igencsak magas szinten járnak a ráfutásos baleseteket, sávelhagyásokat megakadályozó rendszerek alkalmazhatóvá tételében, de például az autó holtterének pásztázásában is. Az emberi tényező azonban továbbra is meghatározó, s félő, hogy ezen megoldások elterjedése túlzott magabiztossággal vértezi fel a sofőröket, miközben saját képességeikkel nem lesznek tisztában. Az pedig elképzelhetetlen veszélyeket generálhat, ha az ember egy másik autóba beülve elfeledkezik róla, hogy ez a gépjármű nem fékezi le magát, vagy nem néz körül a sofőr helyett.

A megbízhatóságot itt nem is merem említeni, hisz tudom, a mérnökökkel szemben igen szigorúak az elvárások. Azt azonban érdemes megjegyeznünk, hogy, minél jobban támaszkodunk egy rendszerre, annak meghibásodása annál nagyobb veszély okozója lehet. Bizonyos jogi megfontolásokból éppen emiatt nem is fékezi állóra az elektronika a ráfutni készülő járművet. Hiszen, ha az ember kizárólag a radarra hagyatkozik, akkor felelőssé tehető-e a baleset okozásáért? A berendezést gyártó beszállító, vagy a gépjármű építője, importőre, forgalmazója-e a felelős? Sok-sok kérdés megválaszolatlan, nyitott kérdőjel napjainkban is.

A törekvések tehát pozitív irányban haladnak, a legfontosabb mégis az, hogy figyeljünk egymásra, ne előzzünk megfontolatlanul, ne vezessünk agresszíven a közutakon. Ezeket a jó tanácsokat sokféle fórumon hallhatjuk, és már biztos mindenki unja őket.  Egyet azért én is adnék Önöknek. Ha már az autógyártók és az útfenntartók euró-milliárdokat költenek biztonságtechnikai fejlesztésekre, és ennek árát valahol mi is megfizetjük, akkor tegyük meg magunknak azt a szívességet, hogy becsatoljuk azt a (nyomatékosító csúnya szó) biztonsági övet. Higgyük el, enélkül minden, az életünk megmentésére irányuló próbálkozás hiábavaló. Ha életünket veszítjük az nemcsak a családunknak, hozzátartozóinknak okoz mérhetetlen fájdalmat, de azoknak az embereknek is, akik arra tették fel az életüket, hogy nap, mint nap szélmalomharcot vívva megmentsenek minket. És éppen utóbbiak azok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy az út szélén temessék arcukat a tenyerükbe, de időnként ezt ők is megteszik, csak neon világítású irodák rejtett zugaiban, vagy otthonaikban az előszoba ajtajának csukódása után.

Rombolni mindig sokkal könnyebb, mint építeni
Biztonság. Ennek a szónak súlya van, mégsem kulcsszó önmagához. Alázat. Ez már sokkal fontosabb. Alázat az autónk, az út, és ami a legfontosabb, a közlekedésben résztvevő társaink iránt. Fontos, hogy a járműbe beülve elemi szinten érezzük annak külső méreteit, erejét, és azt, hogy az adott tömegű autó lendületével (általános isiből:I=mv) micsoda pusztításra lennénk képesek.

„Amíg holnap is autóba ülsz, ma még nem mondhatod, hogy tudsz vezetni!” - mondta gyermekkori példaképem, a hatszoros magyar rali-bajnok Ranga László.

Vannak dolgok, amik ellen érdemes harcolni...

Kommentek