Terepszemle – Namíbiai naplók I. rész

Nyomtatás

Forróság perzseli bőrömet. Megoldás nincs: testem izzadságát a szomjas, száraz levegő azonnal magáénak követeli. A napfény elvakít, amikor kinyitom a szemeimet. Adok nekik némi időt, közben kísérletet teszek a bennük felgyülemlett por kitörlésére. Ez most nem az a szürke, csípős por, a hiányzó égett gumiszag elárulja. Itt erre amúgy sincs esély: a világ tetején ülök.

 

Namíbiában még légszennyezettség sincs, így olyan tiszta kék égbolt borít látóteremre koszorút, amelyet még életemben nem láttam. Körülöttem, alattam és rajtam is finom homok mindenhol, a Namíb sivatag 45-ös dűnéjének – pillanatnyi ülőhelyem – alján pedig mint apró bogár, ott pihen hű társam, az ősrégi, mégis vadonatúj Toyota Land Cruiser-t váltó, átalakított Toyota Hilux Raider. Lenézek, és apró, önkéntelen mosollyal a számon neki indulok a meredélynek. Jó hét ez. Ez életem utolsó hete...

Történetünk 14 nappal ezelőtt kezdődött. Valahol ott, hogy a magyar szárnyaitól megfosztott Ferihegyi Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér hűvös halljában, hatalmas bőröndöm mellett gondolkozóba estem. Hogy is kerültem én ide? Alig 4 napja még versenyautóban ültem, tegnapelőtt pedig tesztautót mértem és fotóztam, míg társaim veteránok bűvöletében ámuldoztak. Előző nap még keményen tárgyaltam, és éjjelbe hajlóan dolgoztam. Most meg itt vagyok egy repülőtéren, körülöttem rohanó emberekkel, mégis minden sokkal lassabbnak, nyugodtabbnak, érzéketlennek tűnik. Tökéletes kezdés egy különleges pihenéshez.

Akár hiszik, akár nem, az autós újságírók élete sem csupán játék és mese. Na jó, legalábbis olyan szinten nem, mint a törpöknek, de hát tudják, hogy van ez. A jó dolgokhoz hozzá lehet szokni, a rossz pedig mindig olyan fájón csattan, mint először. Így hát néha más pihenés, avagy jelen esetben kaland irányába húz a szív – a nyugodt tengerparti fekvéssel ellentétes irányba, hova máshova, mint egy autó volánja mögé. Nem győzzük hangoztatni: nem mindig a cél a fontos, hanem az út, amiből most megfelelő hosszúságút tettem magam elé. Az egyik legváltozatosabbat, amely egy helyen csak megtalálható: közel 5500 kilométer hosszú tökéletes, egyenes aszfalt és nehéz terep, zöld hegyvidék és száraz sivatag, tengerpart és szavannás táj egy helyen, olyan természeti kincsekkel és élőlényekkel, amelyek talán a legérdekesebbek az európai szem számára. Irány Afrika, irány Namíbia!

De miért pont Namíbia? A Dél-Afrika és Angola között, az Atlanti óceán partján található ország nem csak egzotikuma miatt különleges. Közbiztonságát és rendezettségét némely európai ország is megirigyelhetné; persze nem nehéz ott rendet tartani, ahol 2,2 millió ember lakik közel tízszer akkora területen, mint Magyarország.

Maga a főváros, az I. világháború előtti időszak németes behatásait még mindig magán viselő Windhoek sem nagyobb, mint egy átlagos vidéki nagyvárosunk, ráadásul forgalma is elenyésző. Ez jól is jön, ugyanis a kölcsönzőből egy nálunk nem létező ínyencfalattal kanyarodok ki a baloldali forgalomba. Ő a Toyota Land Cruiser 76-os, amelyet felénk 1984-től forgalmaztak, ám a világ közlekedési szempontból nagyobb igénybevételeket támasztó felére továbbra is, enyhén felfrissítve gyártanak.

A legendásan strapabíró terepgyűrő 1999-ben kapott egy frissítést, melynek során elöl szofisztikáltabbra cserélték a merevtengelyes futómű-kialakítást, és ekkor lett hat helyett öt kerékcsavaros a négy kerék is (ennek hamarosan fontos jelentősége lesz). Szintén ekkor mutatkozott be a turbóval erősített V8-as öngyulladós egység, ám mi puszta kíváncsiságból egy régebbi legenda mellett döntöttünk: a motorházban 4,2 literes, sorhatos szívó dízelmotorból eredt a teljesítmény, amely ötfokozatú kézi váltón keresztül érte el az elöl-hátul differenciálzárral felszerelt tengelyeket. Az 1HZ kódnevet viselő erőforrás 131 lóerőt szolgáltatott 3800-as fordulaton, amely éppen elégséges az ötméteres karosszéria közúti forgalomban való elfogadható mozgatásához, de mai szemmel a 2200-nál jelentkező 285 Nm sem tűnik túl impozáns adatnak. Ilyenkor látszik, hogy milyen gyorsan forog az idő kereke, és halad az autóipar a fejlődés felé (még ha néha ez a megbízhatóság oltárán áldozatot is kíván) - mindenesetre, én már alig vártam az ősrégi technika újkori porontyát.

Így aztán a kölcsönző által makulátlanra fényesített, egyébként 70.000 kilométert magáénak tudó autóm is alig másfél éves múlt, a hosszú etapok könnyed teljesítése érdekében pedig különleges felkészítést kapott: dupla üzemanyagtankjának 140 literes térfogata még szélsőségesebb használat mellett is 1000 km fölé nyújtja a hatótávot, a két pótkerék és a beépített hűtő pedig értelemszerűen szintén hasznos kiegészítő. Sajnos a hagyományosabb felkészítésben csődöt mondottak az illetékesek, így már rögtön első nap életveszélyes helyzetbe kerültem.

Foghatnám a francia sztrájk miatt 14 órát késő repülőre is, ám a namíbiai légitársaság az elnapolt indulás miatt hotelben pihentette utasait, így a fáradtság annyira nem is volt velem, amikor elfelejtettem ellenőrizni a kerékcsavarokat. Ráadásul éppen én, aki minden tesztautó átvételét ezzel, a guminyomás ellenőrzésével és a teli tank látszatával sokszor 1-2 ezrest összekuporgatni vágyó „kollégák” fogyatékosságának kiküszöbölésével kezdem! Ezúttal a mulasztás halálos vétség is lehetett volna, ugyanis a 4,2 literes, sorhatos szívódízellel ellátott magas, létraalvázas, terepgumis, hátul merev tengelyes, laprugós tesztautó nem feltétlenül stabilitásáról és felboríthatatlanságáról híres.

Windhoek-től 160 kilométert tettem meg dél felé, amikor is 120 km/h-s tempónál (Namíbiában minden aszfaltozott országúton ez a maximális megengedett sebesség) valószínűleg a helytelenül rögzített kerékcsavarok miatt búcsút vettünk a teljes bal hátsó keréktől. Az elszabadult indulatokat szerencsére sikerült megfékezni, ám otthoni kipróbálásra tényleg nem ajánlom a nem túl pontos kormánnyal megáldott őstulok hőn áhított kitörésének megfékezését. A kötelező ijedség megvolt, ráadásul a csereautóra való 4-5 órás útszéli várakozás lehetőséget adott az első napsugarak „nyugodt” elfogyasztására is, miközben remek képet kaptunk a helyiek segítőkészségéről.

A főút létére nem éppen forgalmas országúton rendre fordultak vissza a segíteni vágyók, és bár nyilván sokat nem tudtak tenni a fék nélküli, sérült futóművön pihenő autóval, az első 5-6 alkalommal még nagyon jól esett a helyiek készségessége. Persze itt sokkal jobban egymásra is vannak utalva az emberek: vannak (nem is annyira mellék-) utak, ahol naponta alig egy-két autó jár, a köves, kavicsos utakon pedig gyorsan fogy a technika, mobilhálózat pedig az ország alig negyedét fedi. Éjszaka ráadásul már hiába is várunk megmentésre: a meleg és belátható úttesten oltalmat kereső állatok miatt a helyiek szinte babonásan kerülik az éjjeli vezetést, amitől a turistákat is erőteljesen óvják.

Hiába, a technikai szünet következtében nekem rögtön első nap részem volt benne, igaz a csereként kapott, átalakított Toyota Hilux (róla részletesen beszámolok a következő részben) némi terepképesség feláldozása árán sokkal nagyobb vezetési komfortot nyújtott. Ennek köszönhetően az első, pontosabban a késés miatt a második szálláshelyünkre vezető úton egyedül egy kígyó járt szerencsétlenül, de ő is csak azért, mert az őt elkerülő autóba gondolta amúgy védekezésképpen jól belemar. Valószínűleg mostanában ehhez már nem fűlik foga.

Változatos, kies és gyönyörű tájai mellett talán autós szempontból a legérdekesebbek a namíbiai utak. Egyrészt a népsűrűség, pontosabban a népritkaság feleslegessé teszi a túlzott szigort a sebesség-korlátozásokkal kapcsolatban. Ennek eredményeképpen egy hagyományos, kétsávos aszfaltúton is (amely jelenleg alig több mint a 10 százalékát borítja az országnak) lehet 120 km/h-val utazni. Igaz, ehhez hozzáadódik, hogy az út szélén szinte mindenhol kerítést találunk, amely megakadályozza az állatok útra vándorlását, és a nagy távolságok miatt a kerékpáros és egyéb forgalom is nem létezőnek tekinthető. Apropó kerítés: a hatalmas birtokokon, területeken élő vadállatok is a birtokos tulajdonát képviselik, így pedig érthető a mindenhol fokozott védelem. Ha ugyanis átvándorol a szomszédhoz a különösen ízletes élelmiszer-forrásnak tekinthető nagy kudunk, akkor bizony lemondhatunk az esti pecsenyesütésről.

Namíbia tájegységei rendkívül változatosak: a vulkanikus eredetű fennsíkoktól kezdve az északi területek kiemelkedően csapadékos vidékei mellett a száraz sivatagot is megtaláljuk a tengerparton. A Namíb-sivatag – melynek homokát még mindig érzem a szememben – 1600 kilométer hosszan nyújtózik észak-déli irányban a tengerparton, helyenként akár 160 kilométernyi dűnesoron elnyújtózva. Bár ez a világ egyik legszárazabb területe, a világ legnagyobb, akár 300 méteres homokdűnéi között mégis vízre bukkantam: az időszakosan a környező hegyekből a sivatagba benyomuló Kuiseb folyó a tengertől még nagyon messze, a Sossusvlei névre hallgató ponton adja fel a küzdelmet a szárazsággal, ahol a magas vastartalomtól vöröslő dűnék között néha tavat, és kihalt fákat is találunk. A terület felfedezésére a szeles reggelek bizonyulnak a legideálisabbnak, ilyenkor ugyanis legalább a tűző napot és a hőséget elkerüljük: ez pedig nem árt, ha fel szeretnénk fedezni a sajátos élővilággal is rendelkező területet. De lehetünk bármennyire kitartóak, a kimerültség előbb-utóbb társunkká szegődik.

Hosszú nap, hosszú hét volt ez. Le is rogyok a kunyhóm előtti nyugágyra, a távolban vörös tűzként izzó sivatag látványába révedve. Ám szívem nem tud ellenállni, ismét visszatérek a kies, mégis oly’ vonzó ürességbe, a lemenő Nap fényében az egykor virágzó, mára kihalt fák árnyékának nyúlását figyelni. A tekergőző por hamarosan szürke, térdig érő köddé válik, így inkább felfelé tekintek, a valóban tejfehér Tejút szinte már nyugtalanító valóságára. Ám rossz helyre lépek és hirtelen egy kígyó marását érzem a lábamon. Ahogy jött, úgy el is tűnik hirtelen a bibliai, fekete villámcsapás, és ott maradok egyedül a lassan tarkómig kúszó halállal.

Majd hirtelen felébredek. Csak egy magányos tücsök ciripelése és a hűvösödő éjszaka vesz körül. Egy pillantás az órámra elárulja: a vacsorát szerencsére még éppen nem késtem le. Úton odafelé már a következő napot várom: akkor talán már élesben is kipróbálhatom a terepre hangolt Hilux képességeit.

A folytatás természetesen nem marad el, második epizódunkban további izgalmaknak nézünk elébe.




Hozzászólások  

 
#2 pozsiani 2012-05-07 21:42
Nahát Peti, csodaszép helyen jártál! Várom az élménybeszámoló t! A törpikés link meg …… :D:D
Idézet
 
 
#1 MilleMiglia 2012-05-03 20:33
Nagyon jó cikk!
Idézet
 

Szóljon hozzá!

A hozzászólások nem tükrözik az Autó Pult véleményét, értük az oldal nem vállal felelősséget.
Regisztráljon Ön is! A regisztrált felhasználók hozzászólása azonnal megjelenik.

Share/Save/Bookmark