:: Autó Pult ::

Sokan csak unalmas, elcsépelt – főként dízelmotoros – cégautóként tartják számon, amely nem tud kitörni abból a skatulyából, amibe társadalmi pozíciója rangsorolta. Pedig a Ford Mondeo még ezen szerep betöltésénél is sokkal-sokkal többre képes. A recept egyszerű: egy igazi business class jellegű felszereltség és egy egészséges benzinmotor párosa messze kiemeli hétköznapibb testvérei közül. Nézzük, mennyire tudja levetkőzni a Mondeo a kollektív igásló képét!

Tesztünk alanya a vezetőt is megváltoztatja: a sötét színében meglehetősen elegáns ötajtóst mindinkább csak zakóban, öltönyben használja szívesebben az ember, hiszen messze ez a stílus passzol hozzá legjobban. Habár a mustrált példány messzebbről szemlélve abszolút átlagos Mondeónak tűnik, közelebb sétálva azért kibújik a szög a zsákból és a néhány apró, ám annál meghatározóbb optikai elem egyértelműsíti, hogy itt bizony nem egy hétköznapi autóval van dolgunk, hanem valami jóval finomabb falatot tudhatunk magunkénak.

A csomagtérajtón biggyeszkedő légterelő, a lökhárító alól visszafogottan előbújó két kipufóvég és a hatalmas, 19 colos ötküllős könnyűfém felnik sejtetik, hogy az öltöny alatt talán valami igazán kidolgozott izomtömeg lakozik. Ez pedig teljesen helytálló gondolat, ugyanis a motorházban a Ford kétliteres turbómotorja lapul, 240 lóerőt és 340 Nm-t előcsalogatva négy hengeréből. Az összkép viszont abszolút harmonikus, az első hallásra is jókorának tűnő ménes és az ahhoz párosuló optikai körítés szerencsére közel sem túlzó, egyáltalán nem vágja agyon a Mondeo roppant gáláns megjelenését és légkörét, sőt, inkább erősíti azt.

A ráncfelvarrás szintén jót tett a Ford középkategóriásának, a hátsó traktust az említett kipufogóvéget és légterelőn túl a látványosabb lámpák, az orrot pedig az idéntől az EU-ban már kötelező felszerelésnek minősülő LED-es nappali menetfények és a hatalmas szájával levegő után kapkodó első lökhárító varázsolja igazán vonzóvá.

Lényeges is, hogy vonzó legyen, hiszen kategóriájában igazán erős mezőny van gyülekezőben, élén az örök klasszikus, formájában rendkívül visszafogott VW Passattal, de nem szabad megfeledkeznünk a szépséges Peugeot 508-ról sem és persze ott van még a ringben a csábító Opel Insignia, a megbízhatóságáról elhíresült Toyota Avensis és a Honda Accord is.

Küllemében tehát nincs szégyellnivalója a Mondeónak, ahogyan a beltér tekintetében sem. A tágas utascellába jutva kicsit ugyan kissé komor összkép fogad a csupa fekete anyagok miatt, de a színvilággal könnyedén megbarátkozva panaszra kevés okunk lehet. A kellemes tapintású bőrkárpit kényelmes üléseket borít be mind elöl, mind hátul, viszont ugyanaz az érdekes jelenség üti fel fejét itt is, amit manapság számos tesztautóban tapasztalunk: az (első) ülések tervezésénél nem gondolnak a magasra nőtt vásárlókra, ennek megfelelően a háttámla nagyjából 185 cm-ig igazán jó, a langalétábbaknak viszont lehetséges, hogy ez már közel sem nyújt elégséges komfortot.

A hátsó sorba "kényszerülőknek" ellenben tényleg nem lehet egy rossz szavuk sem, a kategóriához méltó helykínálat és kényelem mellett természetesen a kötelező elemek is ott leleddzenek: légbfúvók, napfényrolók és 12V-os aljzat szolgálja az utasok kényelmét. Viszont kétségtelen, hogy kétliteres Ecoboost verziónak inkább a vezetőülésébe kívánkozunk – teljesen érthető okokból kifolyólag. Az elektromosan állítható, memóriás vezetőülés és a két irányban állítható bőrözött multifunkciós kormány párosával könnyedén meglelhető az ideális vezetési pozíció, ahonnan sem a hideg, sem a forró nyári levegő nem tudja elüldözni a sofőrt, ugyanis a fotelek klímásak, ennek megfelelően hűvös időben az öt fokozatból kedvünkre válogatva fűthetjük, nagy melegben hűthetjük derekunkat és hátsó fertályunkat.

A műszerfal a Fordtól megszokott színvonalat hozza, az átgondoltság, a korrekt anyagok és a megfelelő összeszerelés vegyületéből egyedül a középkonzol fekete és szürke műanyagja lóg ki, előbbi helyett szívesebben láttunk volna valami minőségibb darabot, utóbbit pedig inkább igazi szálcsiszolt fémmel cserélnénk fel, valamint a műszerfal alsóbb részein az összeszerelési minőség is hagy némi kívánnivalót maga után. A grafikus kijelzővel ékesített, épp ezért meglehetősen informatív óracsoport és a nagyméretű érintős kijelző a középkonzolon kifejezetten kedvünkre való megoldás, logikus menüvel és használható - de csupán angol nyelvű - navigációval.

No de térjünk is vissza a vezetőüléshez, hisz minden bizonnyal arra kíváncsi mindenki, hogyan teljesít az elegantos gúnyába bújtatott 240 lovas turbómotor. Előre leszögezem, nem kell meglepetésre és közvetlen, már-már sportautókat megszégyenítő vezetési élményre számítani. A Fordnál is jól tudják, mindennek megvan a maga helye, így az élvezet a Focus RS vagy Fiesta ST sajátjai, a Mondeo inkább a nyugodt erő bástyája, még a kifejezetten impozáns teljesítményt nyújtó erőforrással is.

A higgadtságban egyébként az autó karaktere mellett jelentős szerepet tulajdoníthatunk a váltóműnek is. A hatsebességes, duplakuplungos PowerShift automata ugyanis inkább a rángatásmentes, már-már teljesen észrevétlen váltásokkal próbálja minél simábbá tenni a gyorsulást, mint sportos kapcsolásaival. De ez egyáltalán nem is baj, hiszen – mint említettem – az Mondeo személyiségéhez sokkal jobban passzol ez a fajta stílus, no és azért visszaváltásnál - főleg, ha a manuális kulisszához nyúlunk - azért kijönnek a duplakuplungos felépítés előnyei.

Persze szó se róla, a komfort függönyén át is kihasználhatjuk a motorban rejlő tartalékokat, azonban másképpen, mint azt a 240 ágaskodó paripáról először hallva képzelnénk. Alacsony sebességnél a jobb szélső pedálba tiporva közel sem ér rettentően hátba vágó érzés, viszont a vehemens gyorsulás nem szakad meg még magasabb sebességeknél sem, így 100-as tempó felett padlógázt adva is ugyanolyan erővel indul meg a Mondeo, mint alul. Viszont ama állítást, hogy kis sebességnél nincs meg az elvárt lendület, mérésünk is alátámasztja: a gyártó által megadott 7,5 szekundumos 0-100-as sprintet több próbálkozás után sem sikerült reprodukálni, legjobb esetben sem tudtunk a 8,4 másodperces határ alá férkőzni. Mindenesetre kellemes partner a kétliteres Ecoboost, viszont a Ford Galaxy tesztjéből kiindulva a 203 lovas verzió is bőségesen elegendő tartalékot rejthet.

Egyébként a motorból érkező hanghullámok sem okoznak csalódást, bár ehhez némi trükkre van szükség a jól szigetelt utastér miatt: a napfénytetőt vagy ablakot kitárva a visszaváltások, majd gyorsulások alkalmával öblös, viszonylag mély hangokat csalogathatunk elő a Mondeóból, nem mellesleg kihúzatva, fordulaton is kellemes élményt nyújt a turbómotor, a gázpedált felengedve pedig a munkából átmenetileg kijelentkező turbó fickós fújtatással nyugtázza, hogy vége a vágtának. A karakterisztikája is igencsak szerethető, már alulról egész jól húz és fordulaton sem vész el az ereje, összefoglalva egész széles tartományban jól muzsikál: 2000-től 6000-ig folyamatosan elemében van.

(Cikkünk a következő oldalon folytatódik.)