2017. Április 25., Kedd

Frissitve:08:02:42

Az álmok netovábbja – a Bugatti, és a Type 57SC Atlantic

Nyomtatás

Több mint három éve már annak, hogy az általunk is sokszor emlegetett Concours d’Elegance rendezvényen Ralph Lauren rendkívül különleges Bugattija hódította el a legjobbnak járó díjat – és ezzel együtt a közönségdíjat is. Az 1938-as csoda azóta sem hagy nyugodni, és bár szívem mindig is inkább a modern négykerekűekért dobogott igazán, a Type 57SC Atlantic vonalai olyan mély benyomást tettek rám, hogy azóta is példaként él a fejemben – ha közel 80 évvel ezelőtt tudtak ilyet alkotni, akkor nincs mentség a mai formatervezők számára. Éppen ezért szeretném, ha kedves Olvasóink is kicsit közelebbről megismerkednének vele.

Mielőtt rátérnénk a Type 57-es modellek izgalmas történetére, maga a márka sztorija is megér pár mondatot. Már az is kifejezetten érdekes, hogy pontosan milyen nemzetiségű a gyártó, hiszen bár az alapító, Ettore Bugatti olasz volt, a cégét 1909-ben az akkor Németországhoz tartozó Molsheimben alapította, és bár az I. világháború alatt fel kellett hagynia az autógyártással – akkoriban repülőgépmotorokat tervezett, és ezzel a későbbiekben sem hagyott fel –, 1920-ban visszatért Molsheimbe, ám akkor az már francia fennhatóság alatt volt. Így tulajdonképpen a Bugatti egy igazi nemzetközi márka, melynek olasz, német és francia gyökerei egyaránt vannak.

Bár a céget 1909-ben alapította Bugatti, a felívelés csak 1920 után indult, és sajnos az sem tartott túl sokáig: a fordulópontot Ettore fiának halála okozta – érdekesség, hogy Jean Bugatti éppen egy Type 57-es versenyautó tesztelése közben veszítette életét 1939 nyarán. Ezután nem ment jól a márka sora, amin a II. világháború sem segített, és bár egy ideig még próbálkoztak, az alapító 1947-es halála után kisebbik fia, Roland már nem tudta ismét felfuttatni az üzletet, így 1952-ben végleg felhagytak az autógyártással – de a repülőgép-alkatrészek előállítását folytatták.

Szerencsére azonban nem merült végleg feledésbe a mára legendás márkanév, ugyanis egy olasz üzletember 1987-ben megvásárolta a Bugatti védjegyét – a repülőgépgyártás folytatódott, de addigra már teljesen más tulajdonosok kezében volt, és teljesen elvált az autózás világától –, és gyárat alapított Olaszországban. Híres formatervezők és mérnökök segítségével megalkották az EB110 GT-t, mely az egyik legmodernebb autó volt akkoriban, és néhány gazdag befektetőnek hála 1990-es években eladásra is kínálták az EB110-et és az EB112-őt. Később, 1998-ban vásárolta meg a gyártót a Volkswagen konszern, azóta pedig mindenki számára ismert a történet – jött a Veyron, majd idén a Chiron.

Ugorjunk azonban vissza az 1930-as évekbe, hiszen a cikkünk főszereplőjének alapjaként szolgáló első Type 57 ekkor került gyártásba – pontosabban 1934-ben. Ez a modellcsalád egyébként rendkívül fontos szerepet tölt be a márka életében, hiszen amellett, hogy ez volt a legsikeresebb szériája a Bugattinak, kis túlzással ez is okozta a vesztét. Jean Bugatti egyébként nem csak tesztelőként, hanem alkotóként is részt vett a Type 57 életre hívásában, és mint nélkülözhetetlen alakja a márkának, sajnos nem tudta kiheverni a cég a halálát, amit éppen az egyik prototípus okozott.

A Type 57-es széria egyébként 1940-ig volt gyártásban, ami éppen egy mai modell életciklusának felel meg – persze akkoriban jóval hosszabb ideig készült egy-egy típus. A Bugatti gyönyörű kupéja rengeteg változatban látta meg a napvilágot, de mindet összeszámolva is mindössze 710 darabot gyártottak le belőle. Az azonban kétségtelen, hogy a legritkább és egyben talán legszebb az a Type 57SC Atlantic volt. Ebben a típusnévben pedig minden betűnek van jelentősége: maga a Type 57 jelezte a szériát, az S betű jelentése „Surbaissé”, azaz alacsony, míg a C a kompresszor jelenlétét takarja. Erre jön még az Atlantic, mely egy olyan különleges kiadás sajátja, melyből mindösszesen négy darab készült.

Magából a Type 57S-ből is csupán 43 darab látott napvilágot, míg az SC-ből csupán két példány gurult ki eredetileg a gyárból. Az persze más kérdés, hogy a legtöbb tulajdonos azzal a kéréssel fordult a Bugattihoz, hogy a kompresszort utólagosan szereljék be a normál S verziókba, és a gyáriak ezt természetesen nem tagadták meg. Ezeknek a modelleknek kevesebb, mint 3 méter a tengelytávjuk (ezzel több mint 30 centivel rövidebbek az átlagos Type 57-eseknél), míg súlyuk jóval 1 tonna alatt van, így már a kompresszor nélküli, körülbelül 175 lóerőt teljesítő 3,3 literes soros nyolchengeres erőforrással is korukhoz képest kiváló menettulajdonságokkal rendelkeztek.

Mindez persze hatványozottan igaz a „felturbózott” verzióra, ami már nagyjából 200 tagú ménest tudhat magáénak, és végsebessége 200 km/h körül alakult – pontos adatok akkoriban még nem igazán álltak rendelkezésre. Így a 0-100-as gyorsulási adatot is csak tippelni lehet, ami a jelentős (akkoriban megszokott) hajtáslánci veszteségek miatt 10 másodperc körül alakul.

Az igazi csoda azonban az Atlantic változat, mely motorikusan ugyan nem változott – a kompresszoros erőforrást kapta meg –, de formáit tekintve még az alapból is lenyűgöző Type 57-nél is jóval látványosabbra sikerült. A hosszú motorháztető, a hátratolt kabin és az elegánsan lefelé ívelő hátsó ellenállhatatlanná varázsolja a közel 80 éves autót.

Az Atlanticot egyébként az Aérolithe koncepció ihlette, melyet 1935-ben mutatott be a Bugatti. A Type 57 SC alapjaira épülő, ám új formai megoldásokkal dolgozó tanulmány különleges anyagokból készült: elektronfémet és dúralumíniumot használt – mindkét anyag a repülőgépgyártásban használatos leginkább. Az Atlantic esetében végül sima alumíniumot használtak a mérnökök, de megtartották az autó tetejének és hátának közepén végigfutó látványos élt, melyet egyébként a vadonatúj Chiron esetében is felfedezhetünk, kívül és belül egyaránt.

Az Atlanticnak minden porcikájából sugárzik az elegancia és a sportosság, így nem csoda, hogy mind a mai napig lenyűgöző képet fest – az értékéről nem is beszélve. Ahogyan már említettem, mindössze négy példány készült belőle összesen, és abból három maradt fent mind a mai napig, noha némelyiküknek igencsak hányatott sorsa volt.

Az 57374-es alvázszámú volt az első, mely 1936 szeptemberében készült el, és a világhíres Rothschild család tulajdonába került, majd később Dr. Peter Williamson garázsában pihent sokáig, hogy aztán teljesen felújítsák. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis 2003-ban a Pebble Beach-i Concours d’Elegance rendezvényen elnyerte a legszebb autó díját – nem Ralph Lauren Atlantic-ja volt tehát az egyetlen. Ugyanez a példány később a híres autógyűjtő, Peter Mullin kollekciójába került Los Angeles közelébe, egyes hírek szerint több mint 8,3 milliárd forintért, ami akkoriban rekordnak számított – erről azonban nincsen pontos információ.

A másodikként elkészült, 57453-as alvázszámú példány története szépen indult, de sajnos igen korán véget ért. Az 1936 októberében elkészült négykerekűt egy ideig marketing célokra használta a Bugatti, majd később maga Jean Bugatti járt vele. Csak ezek után került eladósorba a második Atlantic, amit William Grover-Williams vett meg Franciaországban, ám a II. Vlágháború kitörésekor visszamentek Angliába, és az autó a feledésbe merült. Az utolsó feljegyzés róla, hogy 1941-ben Bordeux-ba küldték – ez az egyetlen példány, amelynek máig semmi nyoma.

Habár a második Atlantic sosem lett meg, mégis talán a harmadiknak van a legszomorúbb története – igaz, boldog befejezéssel. Az 57473-as alvázszámú példányt már újkorában többször átalakította első tulajdonosa, Joseph Figoni, de később rosszra fordult a sorsa: a II. Világháború után versenyautóként szolgált, majd René Chatard kezébe került. Az úriember azonban nem vigyázott eléggé, és autóstul elütötte őt egy vonat. A férfi és hölgy utasa sajnos életét vesztette, de az Atlantic legtöbb alkatrésze – ha darabokban is – megmaradt. 1965-ben egy gyűjtő megvette, és elkezdte helyreállítatni az autót, mi végül 1977-ben lett kész. Ezek után rengeteg tulajdonosa volt, de végül 2006-ban átesett egy teljes restauráláson, köszönhetően a Paul Russell and Co. vállaltnak, ami a Figoni által elvégzett átalakításokat megőrizte. Így lett 2010-ben is a Pebble Beach Concours d’Elegance legszebb modellje egy Atlantic.

Nyilván már kitalálták, hogy Ralph Lauren gyűjteményében az utolsó, 57591-es alvázszámú példány található meg, mely eredetileg egy brit autórajongó tulajdonában volt. Érdekesség, hogy a divatguru is a fent említett, Paul Russell and Co. nevű céggel restauráltatta az Atlanticot, amit folyamatosan javítgattak és csiszoltak az évek során. Valóban nem az egyetlen darab, ami a Concours d’Elegance történetében egyedül nyerte el a legszebb autónak járó díjat, de mégis ez az első, ugyanis a Pebble Beach-i rendezvényen már 1990-ben diadalmaskodni tudott – majd később, 2013-ban a Villa d'Este bajnoka lett, amely ugyanannak a rendezvénysorozatnak a tagja.

Azt hiszem tehát, hogy kétségtelenül a valaha gyártott egyik legérdekesebb és egyben legszebb autó a Bugatti Type 57SC Atlantic, mely jó eséllyel pályázhatna a világ legdrágább autója címre, ezzel megszakítva a Ferrarik régóta tartó uralmát – persze, ha lenne egy olyan tulajdonos, aki hajlandó megválni tőle. Ezt azonban mi sem lépnénk meg, noha nem tudhatjuk, hogy milyen összegek mozognak a nyilvánosság mögött, így könnyen lehet, hogy amit mi rekordnak hiszünk, azt már rég túlszárnyalták egy-egy titkos megállapodással. Annyi azonban bizonyos, hogy miden autórajongó számára egy álom lehet az, hogy egyáltalán élőben lássa az egyiket a három létező példány közül.




Szóljon hozzá!

A hozzászólások nem tükrözik az Autó Pult véleményét, értük az oldal nem vállal felelősséget.
Regisztráljon Ön is! A regisztrált felhasználók hozzászólása azonnal megjelenik.

Share/Save/Bookmark